Mi van, ha az idők vége már rég eljött, csak nem vettük észre?
Mi más magyarázná, hogy az emberi kapcsolatok fellazultak, és az elmagányosodás vírusként söpör végig a világon? Ráadásul még a popzene is elviselhetetlenül unalmassá vált.
Basildon egyedül él egy kisvárosi társasházban. Bár több tucat embertársával osztozik a házszámon, mind bezárkóznak a saját kis világukba. Jobb híján megpróbálja kitalálni, vajon miféle emberek a szomszédai. Fantáziáit észrevétlenül formálják saját élményei és vágyai. Szereplői mind az idővel állnak harcban: Milos bakelitlemezekkel veszi körbe magát, hogy megőrizze a múltat; Juditot egykori rövidke sztárságának emléke kísérti; Virág pedig riadtan veszi észre, hogy a fiatal fiúk már nem keresik mindenáron a társaságát.
Életük derekán ők négyen fel kell ismerjék, hogy minden tökéletlenségük ellenére részei az egésznek.
„Amikor a 2001: Űrodüsszeiában a Frank nevű űrhajós elszakad a hajótól, ott ér véget a 20. század. Ahogy lebeg az ember az abszolút szabadságban korlátok nélkül, isten nélkül, gyökértelenül. Ha ez után a kamera tovább követné, azt láthatnánk, ahogy a pánik és az eufória, ez a két fej, amely egyaránt az elképzelhetetlennel való találkozás élménytestéből áll ki, együtt emészti fel előle a maradék oxigént, mígnem beáll a hypoxia, s azt vízionálja, hogy megmenekül. Ez maradt az egyetlen izgulnivalónk a 21. században, hogy az utolsó percekben találunk-e olyan káprázatot, amely megfelel az ízlésünknek.”
