„A Bárányvakságban azt próbáltam földeríteni, hogy az 1980-as évek végének erős, népes, magabiztos, összességében nyugatos, a diktatúrától szabadulni akaró magyar középosztálya és a középosztályba emelkedni akarók tömege miért mondott le — már demokratikus viszonyok között — oly nagy mértékben az autonómiáról. Miért vetette bele magát az állam ölelő karjába (főleg egy ennyire rossz hatásfokú államéba)? A szabadelvű, piacbarát, nemzeti sajátosságokat és kereszténydemokrata értékeket is vállaló, szolidáris konzervativizmus helyett miért választotta a körvonalazatlan, rossz lelkiismeretű — modernséget hirdető, de a múlttól csak félszívvel elforduló — baloldaliságot egyfelől, az illiberális nemzeti kollektivizmust másfelől? (Melyek közül 2010-ben az utóbbi teljes diadalt aratott úgy, hogy magába olvasztotta az előbbi felhasználható elemeit.) Szerintem ennek az oka — az átmenet módján és konkrét lefolyásán, a rendszer születésének és alapszerkezetének meg nem értésén kívül — két egyedi, csak Magyarországra jellemző történelmi tapasztalat. Az egyik a trianoni tragédia és annak feldolgozatlansága, a másik a Kádár-kori — a kétkezi dolgozókra és a középosztályra is kiterjedő — nagy és tartós életszínvonal-emelkedés. Utóbbinak a politikai következményeivel mint feltétellel az 1989 utáni pártok szintén nem vetettek számot, többnyire csak úsztak az árral. Ennek a két tapasztalatnak a foglya máig a lassanként lemorzsolódó magyar középosztály és a belőle delegált politikai elit úgy, hogy (és azért, mert) képtelen bevallani magának.”
