A nyomor szereplői általában nincsenek abban a helyzetben, hogy ők maguk beszélhessenek saját körülményeikről. Barnás Ferenc regénye az a kivételes pillanat, amikor egy szöveg folyamatosan erről az egzisztenciális kiszolgáltatottságról tudósít. Az elbeszélő egy kilenc éves kisfiú, aki családjának történetét meséli el. A szélsőségesen veszélyeztetett családban kilenc gyermek él huszonöt négyzetméteren. 1968-at írunk. A gyerekeknek nincs mit enniük, nincs saját ágyuk, de még takarójuk sem, nincs meleg ruhájuk, és nincs tüzelőanyag, amivel legalább fűteni lehetne a kis szobában. A kisfiú arról álmodozik, hogy milyen lesz, ha egyszer végre felépül a ház, ahol emberi módon lehet majd élni.
Egy tragikus vétség miatt azonban kétségessé válik, hogy átélheti-e ezt valaha. is.
Barnás Ferenc harmadik regénye nyomasztó látlelet egy illúziók nélküli világról.
„Amúgy is könnyen ragadtatom magam e könyv kapcsán a mindig gyanús szuperlatívuszokra: mestermű. A regény nyelve és tárgya hibátlanul találkozott, csöndes ragyogása van a szövegnek. Pontos és drámai korrajz, lélekrajz, emberrajz. Mit jelent a nincsben lenni, mit jelent a nincs agresszivitásában élni? Mit jelent, amikor minden totális, kint is, bent is, a kiszolgáltatottság, a szorongás, az állam, az apa, minden totális. Mit jelent éhezni? Mit jelent, amikor semminek sem lehet lenni, jónak se? Amikor szeretni sem szabad. De azért mégis szeretünk. Elegáns és nyomasztó könyv. Bátor könyv, amely ismeri a félelmet. Mint a jó irodalom mindig, rólunk szól, éljünk bárhol is a világon.” (Esterházy Péter)
